A holokauszt áldozatainak emléknapja
A felső tagozatos tanulók számára az áldozatokról való megemlékezést Szabó Tibor tanár úr tartotta. Radnóti Miklós Nem tudhatom című versét Sturdivant Alana 8.b osztályos tanuló szavalta el.
A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja – április 16.
2001 óta minden évben április 16-án tartják a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapját, arra emlékezve, hogy 1944-ben ezen a napon kezdődött a hazai zsidóság gettóba zárása. A megemlékezést kezdeményező Pokorni Zoltán, akkori oktatási miniszter, a budapesti gettó felszabadításának 55. évfordulóján, 2000. január 18-án javasolta, hogy az iskolákban minden évben április 16-án emlékezzenek meg a holokausztról. De mit is jelent ez a szó: holokauszt?
A holokauszt a kollektív büntetés emberek életét követelő alkalmazása. Legismertebb jelentése a náci Németország által ellenőrzött területeken a második világháború alatt végrehajtott, a nemzetiszocialista német kormány által eltervezett és irányított népirtás, amelynek körülbelül hatmillió európai, zsidó származású ember esett áldozatul.
Tágabb értelemben belefoglalnak a zsidókon kívül másokat is, mivel a náci rendszer más népcsoportokat is üldözött vagy próbált megsemmisíteni: a cigányokat, az oroszokat, a lengyeleket; de a fogyatékosokat, a homoszexuálisokat és a politikai vagy vallási ellenállókat, például a szocialistákat, kommunistákat, vagy Jehova Tanúit. Üldöztetést szenvedtek rajtuk kívül a rendszerrel szemben álló katolikus papok és protestáns lelkipásztorok is, akik közül sokakat deportáltak, fogságban tartottak vagy ezekkel fenyegettek. A magyarországi holokauszthoz, a tragédiával végződött „utolsó fejezethez” hosszú út vezetett.
A hazai zsidóság teljes egyenjogúsága 1867-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttének évében valósult meg, 1895-ben pedig a zsidó felekezetet „bevett vallásnak”, azaz a többi vallással egyenrangúnak nyilvánították.
Magyarországon az első, zsidókat korlátozó intézkedések közvetlenül az 1. világháború után, a Tanácsköztársaság bukását követően jelentek meg. A Nemzetgyűlés 1920. szeptember 21-én fogadta el a törvénycikket a numerus claususról (zárt szám), amely szerint az országban élő „népfajok, nemzetiségek” nem tanulhatnak tovább nagyobb arányban az egyetemeken, mint amekkora a részarányuk az összlakosságon belül. Ez elsősorban a zsidóságot sújtotta. 1928-ig volt érvényben ez a törvény.
A második világháború küszöbén, 1938. május 29-én lépett hatályba az úgynevezett első zsidótörvény, amely szerint a sajtó, az ügyvédi, a mérnöki és az orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20 százaléka lehetett zsidó, azaz izraelita vallású.
Az 1939. május 5-én kihirdetett úgynevezett második zsidótörvény a vallástól függetlenül zsidónak minősítette azt a személyt, akinek legalább egyik szülője vagy legalább két nagyszülője izraelita vallású volt, őket pedig eltiltották az értelmiségi pályán való működéstől.
Még ugyanebben az évben a honvédelmi törvény elfogadása volt az, amely megteremtette a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat jogi alapjait. Később a törvény módosítása során a zsidókat már egyenesen kötelezte a munkaszolgálat vállalására. A törvényt 1942. novemberben kiegészítették: minden 18 és 48 év közti zsidó férfi számára elrendelte a munkaszolgálatot. Néhány ismert név, aki munkaszolgálatosként halt meg a Szovjetunió, illetve Magyarország területén: Radnóti Miklós híres költőnk, Szerb Antal író, irodalomtörténész, Rejtő Jenő író.
Az 1941. augusztus 18-án kihirdetett harmadik zsidótörvény megtiltotta a zsidók és nem zsidók közti házasságot.
Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után a Sztójay Döme által vezetett kormány sorra hozta az adminisztrációs intézkedéseket, a zsidóellenes jogszabályokat: a zsidók tulajdonában lévő gépjárművek beszolgáltatásáról, zsidók háztartásában nemzsidók alkalmazásának tilalmáról, zsidók utazásának korlátozásáról, vagyonuknak a bejelentéséről és zár alá vételéről, a zsidók megkülönböztető jelzéséről (a sárga színű Dávid-csillag kötelező viseléséről).
- április 28-án lépett hatályba a gettósításról szóló rendelet, melynek értelmében a kisebb települések zsidóságát nemre és korra való tekintet nélkül összegyűjtötték, majd egy nagyváros határában gettókba, gyűjtőtáborokba szállították, a városi és budapesti zsidókat pedig elkerített gettókban zsúfolták össze. A gettósítás Északkelet-Magyarországon és a Kárpátalján már a rendelet megjelenése előtt, 1944. április 16-án, hajnalban megkezdődött. Az intézkedést néhány hét alatt az egész országban végrehajtották, Budapesten csillagos házakba zsúfolták a zsidónak minősített embereket.
A folyamat célja az volt, hogy a magyar zsidóságot immáron fizikailag is elkülönítse a lakosság többi részétől. Az utasítás szerint a gettóba zárandó zsidóság fejenként összesen 14 napi élelmet és 50 kilogrammos csomagot vihetett magával. A gettók létrehozása mindenhol ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott: a kora hajnali órákban összegyűjtötték a falvak zsidó lakosságát, és jellemzően a járási központ zsinagógájába terelték őket, hogy aztán néhány napon belül egy közeli nagyobb város téglagyárába vagy egyéb üresen álló gyártelepére szállítsák őket, ahová az adott város zsidóságát is bezsúfolták.
A tömeges deportálások május 15-én kezdődtek. Német irányítással, a magyar közigazgatás és csendőrség közreműködésével néhány hónap alatt 437 ezer vidéki zsidót hurcoltak haláltáborokba, Auschwitzba. Napi négy szerelvény, összesen 147 vonat indult. Budapest zsidóságának elhurcolását Horthy Miklós kormányzó július 6-án leállította. Talán éppen ezért is, Horthy Miklós kormányzót a náci főbűnösök nemzetközi perében csak tanúként idézték be.
Az 1944. október 15-i sikertelen kiugrási kísérlet után a Szálasi Ferenc vezette Nyilaskeresztes Párt jutott hatalomra. A „nemzetvezető” felújította a deportálásokat: novemberben és decemberben mintegy 50 ezer budapesti és munkaszolgálatos zsidót vittek Németországba, zömüket gyalogos halálmenetben hajtották nyugat felé. A Budapesten maradt zsidókat novemberben két gettóba zárták, nyilas fegyveresek pedig zsidók ezreit gyilkolták meg. A budapesti gettó túlélőit 1945. január 18-án, a koncentrációs táborokban életben maradtakat pedig 1945 tavaszán szabadították fel a szövetséges csapatok.
Az 1941. évi népszámlálás 725 ezer izraelitát mutatott ki a revíziós lépések után megnövekedett területű országban. Kétharmaduk meghalt a munkaszolgálat, a deportálások, a tudatos népirtás következtében. A vidéki zsidóság gyakorlatilag teljesen megsemmisült, a Budapesten élők közül mintegy 100 ezren menekültek meg. A történészek 5 és 70 ezer közé teszik azoknak a magyarországi romáknak a számát, akik a holokauszt áldozataiként koncentrációs táborokban vesztették életüket.
Bízzunk benne és reméljük, hogy hasonló aljasságsorozat még egyszer ne fordulhasson elő se Magyarországon, se bárhol a világon.